Péntek éjjel indultunk a Victoria Coach Station-ről. Belyát már korábban odarendeltem, elvégre ő jobban ráért, én igyekeztem minél tovább itthon maradni az állatok miatt. Szerintem Gillékkel csak percekkel kerültük el egymást, ők Amerikából jöttek haza aznap éjjel.

Belya türelmesen várt a 15-ös kapu környékén, onnan indult a buszunk. Hamarosan ki is nyitották az ajtókat, mi meg rohantunk, hogy jó helyet szerezzünk. Rögtön az ajtó mellett voltunk az odafelé vezető úton, és a sofőr mögött visszafelé. Megtanultunk valamit. Annyira előre sose szabad ülni, akármilyen jó is a kilátás. Ennek a legfőbb indoka az, hogy hátul nem halljuk a sofőr kiabálását, ha valakivel társalog, valamint mi kapjuk egyből a jéghideg levegőt, ha megállunk valahol, és kinyitja a sofőr az ajtót, akik odafelé ketten vagy hárman voltak, már nem emlékszem. Először Wakefield környékén álltunk meg, közel 4 órás utazás után. Már mindenem fájt, a nagy lábaimat soha nem tudom hova tenni.

Volt egy skót sofőrünk is. Hiába füleltem, képtelen voltam megérteni, mit is mond. Néha 2 perc után rájöttem, mi is volt az a szó, ami elhangzott. Mintha nem is angolul beszélt volna. Jobban mondva kiabált. Szerintem leghátul is hallották a hangját.

Edinburgh-ba érve napsütés fogadott minket. Mivel még minden zárva volt, bementünk egy bevásárlóközpontba, hogy ott üssük el az időt. Nézelődtünk, pihentünk, aztán elmentünk az utazási irodába Edinburgh Pass-t venni (2 napra 36 font), ami sok helyre ingyenes belépésre jogosított, valamint korlátlanul használhattuk a buszokat, kivéve az éjszakai járatokat. Amit persze nem vettünk igénybe. Amint a zsebünkben lapult a kártya, rögtön a szállásunkra mentünk, ahol lepakoltunk, pár szót váltottunk a tulajdonossal, majd nyakunkba vettük a várost. De nem volt egyszerű a szállásig sem eljutni, mert a busztérkép használhatatlan volt, órákig tartott kibogarászni, melyik busszal hova jutunk el. London térképe sokkal könnyebben használható, a skótok tanulhatnának tőlük.

Első úticélunk a Nelson Monument (bal oldali kép) volt, ahova kis bonyodalmak árán  jutottunk csak fel, mivel le volt zárva egy gyalogút, így egy nagyot kerülhettünk. Nagyon szép kilátás nyílt a dombtetőről a városra, de még lenyűgözőbb látványban volt részünk, amikor felmutattuk az Edinburgh Pass-t (bankkártya méretű) és megmásztunk közel 150 lépcsőfokot a toronyban. Láttuk onnan a kastélyt, több templomot, a tengert. Meg sok más dolgot, amit nem ismertünk. (A jobb oldali kép a görögországi Pantheon skót mása. 1822-ben kezdték el építeni, de sosem fejezték be, mert elfogyott a pénz. Skótok...)

Miután kiborzongtuk magunkat, a Camera Obscurát vettük célba. (Balra az esti kivilágítását örökítettem meg, sajnos állvány nélkül) Természetesen oda is sok-sok lépcső vezetett fel. A torony tetején megint a kilátásban gyönyörködtünk, majd egy 15 perces bemutatón vettünk részt, ahol megmutatták az épület tetején elhelyezett tükrös-periszkópos rendszer működését. Érdekes volt. További látnivalót jelentett az épületben egy Csodák palotája-stílusú rész, ahol hologramokat, torzító tükröket és hasonló érdekes dolgokat lehetett kipróbálni, megnézni. (Edinburgh-i toronyerdő látható jobbra)

Ezen viszonylag hamar túlestünk, mert sietnünk kellett a 4 órakor kezdődő túránkra (Vaults Tour), ami a város alatti hidat mutatta be. Érdekes volt, és ingyenes. Egy normális srác magyarázta el a dolgokat, őt legalább már megértettük, nem úgy, mint a buszsofőrt. Sok hihetetlen dolgot láttunk, és hallottunk. Úgy, mint a föld alatti piacról, ahol halolajjal világítottak, vödör volt a wc és sok-sok ember összezsúfolódott. Mindezek ellenére ez volt az egyetlen, használható piac. Martin nevű túravezetőnk mesélt a testrablókról is, akik pénzért kiásták a holttesteket és eladták őket az egyetemnek. Sötét idők lehettek. (Jobbra a "borospince" látható, balra meg egy turista, aki túl sokáig várt arra, hogy beengedjék a túrára)

Már későre járt, így elmentünk a tengerpartra (naplemente balra, lakások jobbra - de jó egyeseknek, hogy ott megengedhetnek maguknak egy lakást), hogy lássuk azt is, ha már ott járunk. (Persze jobb lett volna egy arra megfelelőbb személlyel ott lenni, ugye Kükim? :)) Gondolom nem a város közepén kellett volna rajta csodálkozni, de sajnos most csak ez jutott. Éppen apály volt, sok hajó vergődött szárazon. De akkor kezdett visszaáramlani a víz, amikor indultunk vissza a Nelson Monumenthez, hogy ott is megnézzünk egy naplementetét. Pont a kilátó előtt találkoztunk egy magyar sráccal, aki egy serpa barátjával nézelődött. Velük beszélgettünk kicsit, adtak pár tippet, mit érdemes megnézni, aztán mentünk is fényképezni a tájat. Szerencsére tiszta idő volt.

Ekkor már fél 10 körül járt az óra, de még javában világos volt. Furcsa volt, hogy Londonban, ugyanakkor már éjszakai sötétségbe borult minden. Ennyit számít 700 kilométer. (Naplemente, a Nelson's Monument mellől fényképezve)

A szombatra tervezett utolsó túránk 10 óra körül kezdődött, Terror Tour névre hallgatott. A prospektus 18 éven aluliaknak nem ajánlotta. Egy alkalom volt, mikor megijedtem, az az egy volt a félelmetes az egész túrában. Ami ráadásul hamar véget is ért. Ha a 10 fontot kifizettük volna érte, akkor nagyon anyáztunk volna, mivel a túra nem ért meg annyit.

Akkor már nagyon fáradtak voltunk, így visszamentünk a szállásra, és hamar el is aludtunk. Egyikünknek sem kellett altató.

Kommentek:
Anyu: szívesen viszonoznám, amit a lövöldözős szomszéd tett a Marcival. Soha nem fogom tudni megérteni, hogy lehet egy élőlénnyel így bánni.

Hugi: én mindig is állatbarát voltam, ez soha nem fog megváltozni. Hétfő este is csigát mentettem a szemetes zsákról.
Már csak kicsivel több, mint egy hét, és otthon vagyok. Azt még nem tudom, veled mikor találkozom, de majd igyekszem egy talit összehozni.

Szako: szerintem előbb is rájöhettem volna az RSS előnyére. De jobb később, mint soha. Viszont már nem sokáig kell blogot csekkolni…

Melinda: üdv újra a blogon! Szomszéddal kapcsolatos kommenteddel egyetértek. És én is elnézést kérek.

Katicza: azt hiszem a két madár közül a bal oldalit kergette meg a Gingie. Biztos megviselte szegényt a dolog, azért néz ki olyan idétlenül.

Szako: most, hogy mondod, nekem is eszembe jutott az M7-es autópályán lévő mosdó és az ott lévő kézmosó. El is felejtettem, hogy hasonló van ott, mint a szerdai bejegyzés fényképén. Egyszer ott mostam kezet, miután megszervizeltem a Golfot, mert a duda minden indexelésnél megszólalt.